Szerelem

Vasárnap este azt mondta, nincs tovább… Persze tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat is, de nem hittem, hogy ilyen hamar. A barátom volt négy éven át, sőt igazi társam, s most nincs többé.

Emlékszem még az első találkozásunkra, ahogy ott álldogált a szervizben; soha nem láttam az övénél csábosabb mosolyt. Azonnal összeismerkedtünk, s éreztem, ebből szerelem lesz!

Másnap odaköltözött hozzám. Még érzem a bőrömön a jeges borzongás, ami végigfutott rajtam a jövetele okán. Szép volt… gyönyörű. És nagyon okos. Különösképpen az elődjéhez képest, de ő szóra sem érdemes.

A gyerekeim azonnal kisajátították, én csak hétköznap délelőtt kerülhettem vele közelebbi kapcsolatba.

Az elején még nem volt szerelem, de aztán hirtelen gyengülni kezdett a memóriája. Akkor még nem voltam jártas a szerelem tudományában, így segítséget kellett hívnom, de fél évvel később, amikor egy alapos belső tisztítókúrára volt szüksége, már nem haboztam.

Két éve a gyerekeimnek magasabb intelligenciát volt alkalmuk megismerni, ekkor lettek hűtlenek az enyémhez. Nem bántam, mert attól a pillanattól kezdve bármikor együtt dolgozhatunk.

Együtt írtuk azt a sok regényt. Néha összekülönböztünk, máskor meg nem, ahogy éppen a hangulatunk diktálta. Ő sokszor belekotnyeleskedett a helyesírásba, de engem se kellett ám félteni!

Az igazi szerelem ideje egy éve jött el, amikor másodszor is meghajtottam optikailag.

Az úgy történt, hogy mindenáron a magaménak akartam a tudását, és máshogy nem jött ki belőle… Ha látták volna, mekkora volt akkor a szerelem!

Az utolsó egy évet is együtt töltöttük, tovább folytattuk a munkakapcsolatunkat, de ő egyre gyengült, mígnem vasárnap azt mondta, nincs tovább…

Nem maradt más hátra, vissza kellett vele térnem első találkozásunk színhelyére, mert bár a gimiben veszettül jó voltam bioszból, de a munkatársamban lévő biosz nem az a biosz, és itt komoly bioszbeli beavatkozások váltak szükségessé.

Szerelem… nem szerelem. Ő szerelte.

Hétfőn délután hazatértem félig átszereltemmel. Azonnal kitártam neki a világra nyíló ablakaimat, de pechemre rögtön berepült rajtuk két trójai robot.

Trójában robotok, akik repülnek? Csak nem egy japán mesébe csöppentem? Sajnos nem, ez volt a szomorú valóság. S hogy mennyire az volt, bizonyságul szegénykém ötpercenként felköhögött egy-egy .sys-t. Próbáltam az erre az esetre kifejlesztett köhögés elleni vadászszérumot alkalmazni, de nem találta meg a kór okát. Rájöttem, hogy itt már csak a szerelem egyik speciális fajtája, a rátelepedés segíthet.

Erre kedd reggel került sor. Sorban telepítettem mindenféléket, először is új ablakokat, majd a hasonló esetekre kifejlesztett köhögés elleni vadászszérumot immár megelőzésként, majd megtanítottam neki legalább húszféle új munkafázist, és mindezek megkoronázására elkészítettük első közös munkánkat, melynek Ön éppen a végét olvassa.

Most egy darabig nem lesz szerelem… mert ha igen, én azt is megszerelem!

 Képtelen szerelem

Akkor június volt, és dúlt a szerelem… Most október van, és megint szerelem.

Hétfőn egyetlenem nyikorgott egy kínosat, és képtelen lett. Teljesen elképedtem, olyan váratlanul ért.

Kissé magamhoz térve nyomkodni kezdtem, s aggódva kérdezgettem: „Drágám, jól vagy? Ugye nem?”

Ő meg csak nyekergett: „De, bizony!”

Próbálkoztam tovább a nyomkodással, mert az nem lehet, hogy megint!!

Erre ő? Nyekergett, sípolt és képtelen maradt. Minél többet nyomkodtam, annál gúnyosabban nyivákolt: „Nem és nem! Képtelen vagyok, nem látod?”

Hogyne láttam volna, pont az volt a baj, hogy láttam. Vagyis nem láttam…

Tudomásul vettem, de nem nyugodtam bele. Hogy is tehettem volna, mikor minden kincsemet ő őrizte? Az nem lehet, hogy gondatlanul egymás után hányt szavaim örökre elvesszenek!

Ismét szerelem következett mindhiába, pedig még egy gyönyörű piros nyelű csavarhúzót is beszereztem. Meg egy másik hasonlót, amire végül nem volt szükség.

Lett volna megoldás, ha az a bizonyos három dolog, ami a háborúhoz is nélkülözhetetlen, rendelkezésemre állt volna, de még csak nem is feküdt előttem! Sőt, amiben feküdnie kellett volna, az is olyan lapos volt, mint a frissen vasalt villamosjegy.

„Mihez kezdjek most” – vakargattam a fejemet, mert a képtelenséget nem tűrhetem sokáig.

A segítség egy szőkésbarna angyal képében jött el, ugyanis így szólt hozzám a lányom: „Anyukám, kellene nekem egy jobb kép, ha beszerzed, az én képem a tiéd lehet!” (Hogy egyem azt az önzetlen kis szívét!)

Gondoltam, ennél könnyebben nem juthatok képhez, így aztán vállaltam a feladatot. Elszámítottam magam, mert…

Mentem az egyik boltba, ám hiába kerestem a képeket, nem voltak sehol! A másikban sem! Vagyis ott már akadt néhány, de egyiknek sem volt jó a foglalata, és azt már Mikrobi Pepéje is megmondta, hogy pirosat a piroshoz, sárgát meg a sárgához… Ez meg olyan lett volna, mintha a pirosat a sárgába akarnám dugni.

Nem maradt más hátra, mint Ottó. No nem a katalógusáruház, hanem a kedvenc szerelőm (csak a férjem meg ne tudja).

Ünnepi mosolyomat felvéve belibbentem hozzá nagy kecsesen, mint egy buldózer, és előadtam neki a képtelenségemet.

Ő fuldokló röhögését derekasan visszafojtva meghallgatott, sőt néha egyetértően mosolygott is a sűrű bólogatások közepette, aztán rábeszélte az angyalkámat a legdrágább képre, amit a műhelye beszerezhet.

Ez volt hétfőn. Kérdeztem: „Mikor jöhetek érte?”

Erre Ottó: „Kedd előtt semmiképp!”

S erre mi volt kedden? Semmi kép!

„Majd szerdán!” – bíztatott legott,

s megint csak fülig érő szájjal búcsúzott.

Szerdán délben végre lett képe,

így hazaérve én is szerelhettem végre.

Megint dúlt a szerelem, de először más drágáját kaptam csavarhúzó-végre.

Gyors menet volt, semmi élvezet.

Aztán jött az én kis képtelenem. Imádkoztam: csak most segíts meg Istenem!

Biztattam a kedvesem, mondtam neki: „Figyelj, most dugok… csak ne lenne útban a kábeled…”

Ez is gyors menet volt… Aztán félve nyomkodtam újra. Drágám engedelmesen megmutatta kastélyos arcát, s én megnyugodtam.

Igen, megszereltem. Megint. Remélem, az utókor hálás lesz érte…