Jackie akkor is kiszúrta volna a repülő utasaira várakozó tömegből
a szürke egyenruhás rendőrnőt, ha az történetesen nem tartja a kezében
a Jacklyn Simon feliratú táblát. A járőr azonban mindjárt az első sorban
állt, kezében a jókora táblával.
A nő intett neki. A rendőr erre visszaintett, és leeresztette a kartonlapot.
– Amelie Bessett járőr vagyok – nyújtotta a kezét a várakozó, mikor
Jackie mellé ért.
– Jackie Simon hadnagy.
– Alex Bell, a jövendő társa küldött. Ő sajnos nem ért rá, most költözik
be az irodájába.
– Értem. Nekem is egyből az irodába kell mennem?
A járőr megrázta a fejét.
– Először elviszem a szállására, azután megmutatom, hol találja
a kapitányságot. Erre – mutatta az utat.
A repülőtér előtti térség napfényben fürdött. Jackie az útikönyv leírása
alapján borús időre és hidegre készült, így is öltözködött. Odakint
azonban, ha nem is kánikula, de kellemes meleg fogadta.
– Szép időnk van! Bevallom, sokkal hidegebbre számítottam –
kezdte az ismerkedést Jackie. Gondolta, nem árt minél hamarabb barátságokat
kötnie.
– Általában hűvösebb is van. A nap folyamán front érkezik, és általában
a frontok előtt mindig kisüt a nap – válaszolta Amelie Bessett
hidegen.
Jackie-nek nem volt több mondanivalója az időjárásról, s ha mégis
lett volna, akkor a park közepén álló szobortól forrott volna a torkára
a szó.
– Ööö. . . kit ábrázol az az alkotás? – dadogta a faragott kőtömbre
mutatva.
– Maud anyót – felelte a rendőrnő szemrehányóan, mintha minden
belépőnek kötelezően tudnia kellene, kicsoda az a Maud anyó.
Jackie érezte a felé áradó elutasítást. Egyelőre úgy döntött, nem foglalkozik
vele.
 

– És ő ki?
– Az államalapítónk – sértődött meg a másik. – Erre van a járőrkocsi.
Jackie egy hosszú percig meredten bámulta az ormótlan alakot,
amely éppen kilépett a viharvert csónakból a szárazföldre. Ruha gyanánt
tépett matrózinget és -nadrágot viselt. Az arcát akkora szőrzet
fedte, amely díszére vált volna akármelyik kalóznak, ám az illető csí-
pőig érő mellei olyan valószerűtlenné tették a megjelenését, mintha
nem is valós személy, hanem egy rettenetes mitológia szörny lett volna.
Jackie-nek meg kellett ráznia magát, hogy elhiggye, az életben is
ilyen visszataszító lehetett az a bizonyos Maud anyó.
A kocsiba beszállva mellbe vágta a bennrekedt forróság. Nemhogy
a karjára akasztott kabátjára nem volt szüksége, de még a kardigánját
is ki kellett gombolnia.
A meleg és a különös szoboralak hatására elkalandoztak a gondolatai.
Már kiértek a nyílegyenes sugárútra, mire ismét képes volt az előtte
álló napra koncentrálni.
– Milyen ez az Alex Bell?
A rendőrnőnek felragyogott a szeme, s feledve iménti sértődöttségét,
lelkesen mesélni kezdett.
– Az egyik legcsinosabb férfi a kapitányságon. Gyönyörű kék szeme
van, mindig jólfésült, és olyan az öltönyében, mint. . .
– Úgy értem, melyik területen dolgozik? Milyen szakember? – vágta
el a tirádát a jövevény.
A járőr arcáról egy pillanat alatt lehervadt a mosoly.
– Bell nyomozó a gyilkossági csoport vezetője. Elég jó hírű, habár
az, hogy éppen a gyilkosságiak élére került, felvet néhány kérdést.
Jackie nem értette, milyen kérdéseket vethet fel egy komoly ember
felelősségteljes posztra helyezése. Ha valóban olyan jó hírű, akkor biztosan
jó szakember is, sőt a legjobbak közül való lehet. Ez utóbbit ki is
mondta.
– Ahonnan én jövök, a legjobbakat helyezik a gyilkosságiakhoz.
Úgy t űnt, a rendőrnő elfelejtette, kivel ül egy autóban, mert olyasmik-
ről kezdett beszélni, amikről rendes körülmények között nem beszélnek
egy új kollégának.
– Az lehet, csakhogy Rockswoodban alig történik gyilkosság, talán
félévente egy fordul elő. Mivel a gyilkosságiaknak szinte semmi dolguk
nincs, a munkaidejüket más ügyosztályok aktáinak rendezgetése tölti
ki. Eddig külön gyilkossági csoport sem volt, és azt rebesgetik, most is

csak azért hozták létre, mert szegény Bell nyomozó valakinek nyomta
a bögyét.
Jackie nagyot sóhajtott.
Induláskor még minden olyan szépnek t űnt. Végre kiszabadult
az ablaktalan irodájából, ahol egész nap mást sem tett, mint beázott
tetőkről, felpúposodott parkettákról, és eldugult vécékről szóló aktákat
és jelentéseket tologatott ide-oda. Ha nem ezeket tologatta, akkor
telefonált, szerelőkkel bajlódott, árakról vitázott, és ha még ezen felül
is maradt ideje, akkor a kollégák által megoldott ügyek aktáit iktatta.
Vagyis pont azt tette, amit valószínűleg ezután is fog.
Amelie szavaitól elromlott a kedve. Azt hitte, itt majd egy dörzsölt
kolléga mellé rendelik ki, hiszen a tapasztalatok átadásáról szól
az egész rendőrcsere-program, ehelyett kiderült, hogy ismét légvárat
épített! Az utazás a karrierje előremozdítása helyett végképp lesüllyeszti
a mocsárba, ahonnan valószínűleg nem lesz többé lehetősége
kimászni.
Mit ér egy kékszemű szívtipró főnökkel, ha mindkettejüket parkoló
pályára kényszerítették? Belátta, túl kicsi ez a világ ahhoz, hogy végre
emberszámba vegyék. A negyedik falut is maguk mögött hagyták, mire
sikerült tudomásul vennie a dolgok kegyetlen fordulatát.
– Mindjárt az Omeron Park következik – mondta a járőr.
Jackie felriadt a gondolataiból. Eddig anélkül száguldottak át a településeken,
hogy egyetlen házat látott volna belőlük.
– A kapitányság egy berendezett kétszobás szolgálati lakást biztosít
önnek arra az időre, amíg Rockswoodban teljesít szolgálatot – mondta
Bessett járőr nem túl lelkesen.
Egy perccel később a kocsi lefékezett egy halványzöld, négyemeletes
ház előtt.
– Ez lesz az.
Jackie kiszállt, és szemrevételezte a környéket.
A széles aszfaltút mindkét oldalán az övéhez hasonló négyemeletes
lakóépületek álltak. A homlokzatokat nemrég újíthatták fel; mind kifogástalan
állapotban volt. A járda mellett évszázados, sűrű lombozatú
tölgyek bólogattak szelíden.
A halványzöld ház földszintjén hangulatos pékség üzemelt, az ajtaján
kiáradó friss süteményillattól megkordult a gyomruk. A szomszédos
házakban ugyanilyen boltok működtek, egyik oldalon egy vegyeskereskedés,
a másikon fehérneműs.

– Van hátsó udvar is, habár az mindig tele van gyerekkel – vetette
közbe Bessett.
– Te is itt laksz valahol? – tért rá Jackie a tegezésre.
– Nem. Menjünk fel!
Jackie-nek az a határozott érzése támadt, hogy a járőr egyáltalán
nem lelkesedik érte, sőt egyenesen terhesnek tartja a jelenlétét. Valószí-
nűleg már az érkezése előtt utálta a küldönc szerepét, és azt a személyt
is, akit le kell szállítania.
– Harmadik emelet.
– Odaát is a harmadikon laktam. . . – próbált Jackie kedves lenni.
A járőr unott arccal megragadta az egyik bőröndöt. Látszott rajta,
mennyire szeretne máshol lenni. Szótlanul ballagott Simon hadnagy
előtt, s csak az utolsó lépcsőfordulóban szólalt meg ismét.
– A többi csomagja mikor érkezik?
Elámult, amikor megtudta, az idegen mindössze ennyi holmival vágott
neki a nagyvilágnak.
– Minek cipeljek annyi ruhát; olyan gyorsan változik a divat! Gondoltam,
itt is vannak áruházak. Amire szükségem lehet, azt be tudom
szerezni helyben. Mikorra várnak a kapitányságon?
Amelie az órájára nézett.
– Fél egyre. Most van. . . fél tizenegy. Nem éhes? Hozhatnék valamit
a kifőzdéből.
– Jó, hozz valami finomat két személyre!
Jackie alig várta, hogy megszabaduljon a járőrtől. Volt a modorában
és a testtartásában valami taszító, amitől borsózott a háta, valahányszor
ránézett.
Amíg az ebédre várt, megnézte a lakását. A bejárattól balra volt
a fürdőszoba, mellette a konyha. Szemben a nappali, jobbra a két szoba.
A berendezést közepes állapotúnak határozta meg, noha egyik-másik
darab rég megérett a cserére. Jackie gyanította, hogy a jobb bútorokat
az előző lakók hagyták itt az elmúlt évtizedekben tönkrementekért cserébe.
Amelie késett, Jackie unalmában bekapcsolta a tévét. A négy csatorna
egyike egy régi filmet sugárzott, jobb híján emellett döntött.
Rövid idő után ezt is elunta, és hogy ne maradjon kihasználatlanul
a hátralévő ideje, kinyitotta a bőröndjét, kivett egy farmert meg egy
csinos pólót, és egy gyors zuhany után átöltözött.

Odahaza az összes ruháját vállfával együtt akasztotta ki a szekrényé-
ből, és gyömöszölte bele a bőröndbe, így most nem volt sok dolga
velük. Mivel az első szoba szekrényét tisztának találta, néhány mozdulattal
kiemelte és beakasztotta a helyükre a blúzokat, nadrágokat,
kardigánokat, és az egyetlen fekete selyemruhát, amit arra az esetre hozott
magával, ha valaki randira hívná.
Azt ugyan valószínűtlennek tartotta, hogy valaki éppen őt hívja
randevúra, de úgy hitte, hogy nem árt felkészülni a lehetetlenre. Végső
soron akár színházba is felvehetné!
Mire a járőr visszatért a becsomagolt ebéddel, Jackie minden ruhája
és cipője a szekrényben pihent.
– Maga aztán gyors!
– Nem volt más dolgom. Lássuk azt az ebédet!
Percek alatt eltüntették a tartalmas húslevest és a salátát, amit minden
ételhez úgy adtak ráadásnak, mint egyes országokban a kenyeret.
* * *
Tizenkettőkor Amelie indulást vezényelt. Még mindig szépen sütött
a nap, semmi nem utalt az általa megjósolt viharra.
– Ezen az úton tovább haladva jut majd el a kapitányságra – mutatott
a járőr annak az utcának a folytatására, amin megérkeztek. Rövid
gondolkodás után hozzátette: – Talán még ma megkapja a saját kocsiját.
Jackie rosszkedve messze szállt. Amelie rosszindulatú mesterkedése
ellenére Rockswood egyre jobban tetszett neki.
– Esetleg mehetek gyalog?
– Miért ne, csak induljon el időben! A kapitányság légvonalban is
nagyjából huszonöt kilométerre van innen.
Jackie meglepődve vette tudomásul, hogy ebben a picikének és sű-
rűn lakottnak látszó országban akkora távolságok vannak, mint a sivatagi
oázisok között.
Egy perccel később felzúgott a motor, és kigördültek a jó minőségű
közútra.
Néhány kisebb kanyartól eltekintve valóban nyílegyenesen haladtak
előre. Jackie a jóllakottságtól elbágyadva igyekezett megfigyelni
az útvonalat, azonban attól tartott, hogy hiába jegyezte meg a városka
nevét és a házszámot, hazafelé menthetetlenül el fog tévedni.

Huszonöt percet száguldottak a tölgyessel borított hegyvonulatokon
keresztül. A nyitott ablakokon illatos levegő áradt be. A járőrkocsi
motorja annyira halkan járt, hogy behallatszott mellette az erdő összes
madarának vidám dala.
Jackie képtelen volt odafigyelni az útra, annyira meglepte a természet
közelsége. Csak akkor ocsúdott fel, amikor Amelie közölte vele,
hogy megérkeztek.
Kétemeletes épület el˝ott álltak. Ennek a homlokzatát is ugyanarra
a kellemes halványzöld árnyalatra festették, mint amelyikben lakást kapott.
Ezzel azonban véget is ért a hasonlóság. A rendőrség homlokzatát
szecessziós cirádák díszítették, míg a másik egyszerű festést kapott csupán.
– Első emelet tizennyolc – vetette oda járőr, miután segített neki bejelentkezni
a portán.
Ezután gyorsan eltűnt a szeme elől. Jackie megkönnyebbülten felsóhajtott.
A portás útmutatása nyomán egy földszinti irodában leadta az áthelyezési
lapját, majd felvette a szolgálati fegyverét és a jelvényét. Egy
másikban aláírt egy csomó papírt, meghallgatott egy általános tájékoztatót,
azután nekivágott a lépcsőháznak. Közben azon töprengett, vajon
Alex Bellt is annyira visszataszítónak fogja találni, mint Bessett járőrt?
* * *
Alex Bell felügyelő aznap reggel nem találta a helyét. No nem azért,
mert Margaret, a menyasszonya elutazott néhány napra, hanem elsősorban
azért, mert végre beköltözhet a saját irodájába, másodsorban
pedig azért, mert ő kapja az új kollégát, aki a rendőrcsere-program keretében
érkezik két évre Rockswoodba.
Mindkét hírtől izgatott lett, hiszen még soha nem volt saját irodája,
sem beosztottja. Most viszont főnök lesz a saját irodájában, valamint
kap egy beosztott kollégát.
Azt az egyet sehogy sem értette, mit tanulhat tőle egy tapasztalt
gyilkossági nyomozó. Rockswoodban szinte soha nem történik gyilkosság,
vagy ha mégis, akkor olyan egyértelmű a helyzet, hogy nincs
mit kinyomozni. Ha mégis olyan gyilkosság történne, ami nem annyira
egyértelmű, ő akkor sem tudna sok újat mutatni, mert még soha nem
nyomozott gyilkossági ügyben.

Míg a reggeli kávéját kortyolgatta, kibámult az ablakon, és az előtte
álló feladatokon merengett. Azonban hiába próbált arra a kétdoboznyi
aktára koncentrálni, amit nyilvántartási számuk szerint kellett az iratszekrényekben
elhelyeznie, minduntalan az új kolléga felé kalandoztak
a gondolatai.
Egyelőre annyit lehetett tudni róla, hogy hadnagy, és nő. Az aktája
szerint sok nyomozást végzett, a legtöbbjét sikerrel. Alex attól tartott,
hogy a nő vagy egy ronda, tudálékos, önfejű zseni lesz, vagy ami még
rosszabb, egy szőke cicababa, akit csak azért küldtek más országba,
hogy ne otthon rontsa a levegőt. Akkor pedig könnyen lehet, hogy a jellemzését
is kikozmetikázták egy kicsit. . .
Ez utóbbit önmagamról is elmondhatom, no de ki foglalkozik ilyen
részletkérdésekkel, ha gyilkossági nyomozónak nevezik ki a fővárosba?
Az a nő se lesz rosszabb nálam! – gondolta.
Fél kilenckor beült a vadonatúj szolgálati kocsijába, és behajtott
a kapitányságra. Ekkor meg az jutott eszébe, mennyivel rosszabbul járhatott
volna, ha Margaret nem jár közben az érdekében. Az a legutóbbi
ügy. . . Ha nincs ez az áldott, jólelkű nő, neki bizony vége lett volna!
Pontban kilenckor aláírta az ívet, és felvette az irodája kulcsait, majd
a pincében található irattárba ment, ahol megkapta a kétdoboznyi aktát.
Akármerre ment, mindenhol a hátában érezte a hol kíváncsi, hol
lekicsinylő tekinteteket. Nyilván már a megérkezése előtt elterjedt a felfelé
buktatásának híre.
Alex számára is nyilvánvaló volt, hogy az első ügyén áll minden. Ha
megoldja, elfelejtik a botlását. Ha nem. . . De erre gondolni sem akart.
A rockswoodi ügyek egyszerűek, miért ne oldaná meg mindjárt az el-
sőt? Ha nála járatlanabb kollégáknak sikerült, akkor neki még inkább
fog, főleg, ha megérkezik a tapasztalt csererendőr.
Fél tízre az összes akta belesüllyedt a neki előirányozott fiókba, s
hogy ne látsszon, mennyire nincs feladata, Alex elővette a legrégebbit.
A megsárgult lapokról elolvasta a helyszíni jelentést, a halottkém
feljegyzéseit, megvizsgálta a helyszínelők által talált bizonyítékokat,
valamint áttanulmányozta a gyanúsított beismerő vallomását.
Ha csak ennyi dolgom lesz az első üggyel, nincs miért aggódnom! –
gondolta jókedvűen.
Az eufória azonban gyorsan elmúlt, és Alexnek továbbra sem volt
semmi dolga.

Fél tizenegykor felállt, és az ablakhoz lépett. Amikor háromnegyed
tizenkettő után benézett hozzá a szomszédos irodából Walter Trobinj,
még mindig ugyanott bámészkodott.
– Mi az, nyomozókám? Nem akarnak gyilkolódni a delikvensek?
– élcelődött, ám Alex fancsali képét látva gyorsan hangnemet váltott.
– Kimegyünk páran ebédelni, nem jössz velünk? Van a közelben egy
fantasztikus kifőzde.
Alex megrázta a fejét.
– Köszönöm, talán később megnézem, ha megjött az új társam.
– Nofene! Új társat kapsz?
– Újat. . . Csererendőr odaátról – intett a fejével a távolba. – Most
már bármelyik percben itt lehet.
– Értem. Ha meggondolnád magad, az első sarkon jobbra, Joe Étke-
zője.
– Mulassatok jól!
– Délben? Csak enni akarunk!
A férfi hamarosan eltűnt az ajtóból.
Alex visszafordult az ablak felé, s tovább fürkészte az utcának azt
a kis részletét, amire rálátott. Érezte, hogy nemsokára megáll a kapu
mellett egy járőrkocsi, és kiszáll belőle Bessett járőr kíséretében az Új
Társ.
Ügyre nem számíthatott, ezért egyelőre ő kötötte le minden figyelmét.
Nem gondolt a másnapra, mert remélte, valahogy az is megoldódik
majd. Legfeljebb besegítenek ennek a Trobinjnak a papírmunkába.
Negyed egykor még mindig üres volt az utca, legalább annyira,
mint Bell nyomozó feje. Néha ugyan fel-felbukkant benne Margaret
képe. Még csak két napja ment el, mégis annyira hiányzott, mintha évek
óta nem látta volna.
Öt perccel később Alex visszaült az íróasztalához, és újra a kezébe
vette a régi aktából a gyanúsított beismerő vallomását. Elolvasott belőle
két szót, aztán visszaejtette az asztalra.
Ásított egy hatalmasat, kezeit összekulcsolta, mintha imádkozna, s
alátámasztotta velük az állát. A szemeit becsukta, csak a szája sarkát
húzogatta időnként oldalra, amitől a külső szemlélőnek úgy t űnt, erősen
gondolkodik.
Már jó ideje ült ebben a pozícióban, amikor egyszer csak az a furcsa
érzése támadt, hogy valaki bámul rá. Kinyitotta a szemét.

Az ajtóban egy farmerbe és testhez simuló pólóba öltözött, legfeljebb
harmincéves nő várakozott. Csinos volt, habár korántsem úgy,
mint Margaret. Hullámos barna haja a válláig ért és lapos sarkú ci-
pőt viselt, ami előnyös lehetett egy üldözésnél, ám nem tette vonzóbbá
a férfiak számára.

* * *
Jackie-nek könnyű dolga volt, a lépcsővel szemben lévő táblára egyértel-
műen ki volt írva, melyik szoba merre található. Amit ő keresett,
a lépcsőháztól balra esett, tehát balra indult el. A kanyar után meg is
látta az ajtót, rajta a 18-as számmal. Odalépett, és bekukkantott.
Az irodában két íróasztal állt. Az egyik mögött ott ült a jóképű, hétköznapi
öltönyt viselő férfi. Nem látszott, milyen színű a szeme, mert
mindkettő csukva volt. Fáradtnak tűnt az ökleire támasztott feje miatt,
sőt úgy látszott, hogy el is aludt.
A nő már vagy egy perce állt az ajtóban, és azon tűnődött,
felébressze-e, amikor a férfi egyszer csak felemelte a fejét, és ránézett.
– Hello! Jackie Simon hadnagy, szolgálatra jelentkezem!
Csak azért nem tisztelgett, mert nem viselt egyenruhát.
– Alex Bell nyomozó – mondta a férfi. Az előbbi fáradt arckifejezése
vidámmá, kedvessé változott. Ezzel egy időben az előtte álló, egyelőre
gazdátlan bútordarabra mutatott: – Ez itt szemben a társam asztala. Ha
akarod, mostantól a tiéd.
– Szép darab – gúnyolta a nő a rozoga alkotmányt.
– Ódon – legyintett Alex nagyvonalúan.
– Rusztikus.
– Egy rakás. . .
Jackie elmosolyodott, erre Alex felszabadultan nevetni kezdett.
Hirtelen mindkettőjüket megszállta a nyugalom. Tudták, hogy remekül
meg fogják érteni egymást.

* * *
Egyperces harsány nevetés után Jackie odalépett az íróasztalhoz, ledobta
magát a székre, amely hatalmasat nyikordult a súlyától, majd ˝o
is az ökleire támasztotta az állát, ahogy az el˝obb Alex tette, és megkérdezte.

– Fontos ügyön dolgozol?
– Hát. . . a régi aktákat tanulmányozom, szigorúan tanulmányi célzattal.
Van kedved beszállni? Mi lenne, ha felolvasnám, te pedig elmondanád,
mit csináltok másképpen odaát?
– Az én tudásommal nem fogsz sokra menni! Eddig nem vettem
részt bűnügyi nyomozásban.
Alex elképedt.
– Nem? Akkor ezt mivel magyarázod? – benyúlt a fiókjába, és elővett
egy dossziét, amilyet Jackie korábbi munkahelyén is használnak.
– Itt azt írják, hogy. . . Bla-bla, idézem: hét éve szolgál a testületnél. . .
Négyszáznegyven közlekedési bírság kiszabása. . . Ötvennégy lezárt
gyilkossági ügy. . .
– Micsoda? Soha nem szolgáltam a közlekedésieknél, és a gyilkosságiakhoz
is csak ma helyeztek át!
A férfiban meghűlt a vér. Kit küldtek neki?
– Na, várjunk csak. . . Ezek szerint abból, amit ideírtak, egyetlen szó
sem igaz?
– Nem. Vagyis, az igen, hogy hét éve végeztem az akadémián.
A többi. . . Hogy őszinte legyek, tegnap úgy vágták hozzám a repü-
lőjegyet, mintha valami nagy kegyet gyakorolnának. Azt mondták,
én vagyok a szerencsés kiválasztott, pedig nem is jelentkeztem erre
az állásra. Még csak meg sem magyarázták, miért engem választottak,
mikor tele volt az őrs alkalmasabbnál alkalmasabb jelöltekkel, akik viszont
mind meg is pályázták a helyet.
Alex egy hosszú pillanatra elhallgatott. Őt egy butaság miatt helyezték
ide, mondhatni lefokozták, csak valahogy felfelé sikeredett a dolog.
Ez a nő meg. . .
– Tulajdonképpen mivel foglalkoztál a rendőrségen?
– Épületgondnok voltam – mondta Jackie, majd Alex értetlen arckifejezését
látva elkezdte magyarázni: – Tudod, beázó tetők, csöpögő
csapok. . .
– Tudom, mit csinál egy épületgondnok. Csak nem értem. . . – aztán
lemondóan legyintett egyet. – Különben mindegy, én se értek túl sokat
a gyilkosságokhoz. Errefelé ritkán öldösik egymást az emberek.
– Ennek inkább örülnöd kellene.
– Örülök is.

A munka nem bizonyult közös témának, így elakadt köztük a társalgás.
Alexnek hirtelen eszébe jutott Trobinj iménti meghívása, s az órájára
pillantva maga is időszerűnek érezte, hogy egyen valamit.
– Azt mondják, van itt a közelben egy jó kifőzde. Bekaphatnánk ott
egy szendvicset!
Jackie megrázta a fejét.
– Kösz, már ebédeltem.
– Akkor legfeljebb nézed, ahogy. . .
Ebben a pillanatban megcsörrent a telefon.
A két újdonsült nyomozó összenézett, majd Alex intett a nőnek,
hogy vegye fel, és hangosítsa ki. Jackie megtette.
– Gyilkossági csoport, Simon hadnagy.
– Üdv nálunk! – lelkendezett a központos. – Kapásotok van, egy
Torwald parki házban holttestet találtak. A házszám 4019. Két járőr már
útban van.
– Máris megyünk – vágta rá Alex.
Jackie letette a kagylót, és jelentőségteljesen a társára nézett volna,
ám a férfi addigra kifordult az ajtón, és javában vágtatott lefelé a garázsba.
A nő jobb ötlet híján követte.
A lépcsőház mellett állt a vadonatúj Opel. A nő beugrott a társa
mellé; alig egy perccel később Omeron Park felé száguldottak.
A majdnem nyílegyenes úton szinte repült a kocsi. Jackienek nem
volt kedve beszélgetni, és Bell sem erőltette a társalgást. Mindketten
az előttük álló feladatra igyekeztek koncentrálni, habár fogalmuk sem
volt róla, mire számítsanak.
Alex egyet akart, még ma lezárni az ügyet. A lehető legkevesebb
időt tölteni a holttest társaságában, inkább a szomszédokat akarta kihallgatni,
és a nyomelemzőkkel szeretett volna tárgyalni.
Omeron Parkhoz érve Jackie izgatottan nézett ki az ablakon. A házak
ismerősként köszöntek vissza. Rájött, hogy alaptalan volt a félelme.
Az épületek nagyon különböznek egymástól, simán haza fog találni.
Vagyis ezt remélte.
Még mielőtt odaértek volna a 8124-es házszám elé, Alex lekanyarodott
balra, Torwald Park irányába. A következő negyedórában lehagytak
tizenöt háztömböt, két völgyszorost, egy viaduktot, és egy
végeláthatatlan tölgyerdőt.

Torwald Park nagyon különbözött a jobbára emeletes házakat magában
foglaló Omeron Parktól, és Kazurek Parktól, a fővárostól is legalább
ennyire elütött.
A Torwald parki házak csupán egyszintesek voltak. Kis kert állt
előttük, melyet fehérre festett alacsony léckerítések vettek körbe. A kertekben
szabályosra nyírt bokrok és virágtengerbe borult rózsafák váltakoztak.
A házak többsége túl nagynak és túl drágának látszott.
– Hű! – nyögte Jackie, mikor meglátta a pompát.
– Ahogy mondod – hagyta rá Alex. – Torwald Park a gazdagok városa.
A 4019-es számra egy mellékutcában akadtak rá, ahol a főútiaknál
is szebb és nagyobb épületek sorakoztak. A keresett ház előtt négy üres
járőrkocsi parkolt.
Az építményt alig lehetett kivenni a rengeteg bokor és fa között.
A bejárat előtt egyetlen egyenruhás várakozott.
– Bell nyomozó, Simon hadnagy – mutatkozott be neki Alex. – Ki
talált rá az áldozatra?
A járőr kihúzta magát a két civil ruhás láttán.
– A házvezetőnő volt. Sikítozott egy kicsit, aztán hívta a rendőrséget.
– Ki az áldozat? – tudakolta Jackie.
– Amanda Hudson, tizenhét éves diáklány.
Ebben a pillanatban megérkezett a nyomrögzítők kisbusza.
– Bemehetünk megnézni a helyszínt? – fordult a kiszállóhoz Jackie.
– Egy pillanat – mondta a középkorú férfi. Kivett egy jókora fekete
táskát a hátsó ülésről, és belépett a bejáraton. – Az ajtóig jöhettek, de ne
fogjatok meg semmit!
Alex udvariasan előreengedte a nőt, s a menet megindult a ház mélye
felé.
Alig tettek pár lépést a melegbarna, táskányi fényképekkel teleaggatott
folyosón, amikor egy járőr támolygott ki vihogva az oldalfolyosóról.
– Maga meg minek örül? – mordult rá a nyomrögzítő.
A férfi ahelyett, hogy abbahagyta volna a vihogást, harsány nevetésben
tört ki. A nagy nevetéstől bevörösödött a feje.

S hogy miért nevetett ennyire? Vedd meg a regényt itt és megtudod!