Érdeklődéssel vettem kézbe Balázs Ildikó Utazások a katedra körül című, most megjelent publicisztikai kötetét. Írásait régebbről ismerem, ugyanazon a portálon próbáltuk-próbáljuk ki tehetségünket.

Ildikó bölcsészdoktor, főiskolai tanár, újságíró, feleség és anya egy személyben. Munkáinak középpontjában mindig az ember áll. Habár az anyaországban él, gyakran kanyarodik vissza témaválasztásában szülőföldjéhez, Erdélyhez.

A kötetben nyomtatásban megjelent, régebbi írásaiból válogat.

„Nincs unalmasabb a tegnapi újságnál és izgalmasabb a tegnapelőttinél.” – írja előszavában Reszler Gábor. Nem vitatkozhatok vele, hiszen az első cikkbe beleolvasva magam is ezt tapasztalom.

Erdély – honvágy a hazában

Az írónő személyes élményeivel kezdi, s mire felocsúdtok, elkap a hév. Jár az agyam. Emlékeimben felelevenedik a múlt, végigjárom saját stációimat az életkezdés útvesztőjében. Nekem is volt egy, az adjunktushoz hasonló…

Minden írás után meg kell állnom. Az emlékek lerohannak. Csak a szépre emlékezem – mondja a dal. Nekem van jó is, rossz is.

Az elvándoroltakról például egy tévében nyilatkozó házaspár rémlik fel, akik a forradalom előtti hónapokban, valamikor késő ősszel menekültek át a zöldhatáron. Épségük, életük pár hetes kisfiuk kezében volt, aki szerencsére végigaludta a megpróbáltatásokat.

Az írónő mindvégig ragaszkodik az elbeszélő szerepéhez, ám az egykori Ceauşescu-rezidencia árnyékában emelt paloták láttán még benne is megfogalmazódik a szokásos kérdés: miből? Nincs megnyugtató válasz.

Egy családtörténeti írás után következik a feketeleves. Üzletkötés balkáni módra. Valahogy úgy történik, ahogy a három szó után elképzeljük. A tisztes, magyar állampolgárságú vállalkozó mindent megtesz a siker érdekében. Tolmácsot fogad, pontos, mindent előre leszervez, ha kell, várakozik, megértő. A szerződés megköttetik, a vége mégsem jó. A másik két üzletfél hozzáállása miatt megbukik az egész.

Ahogy haladunk előre a cikkek között, rajtunk is keresztülfúj a változás szele. A hazalátogató család, jóllehet, csak tíz éve vándorolt el, máris idegen. A gyereknek fogalma sincs az állatokról, és az apa is csak tehetetlenül téblábol a falusi tennivalók között. Végül nekiáll fejni, de csak tessék-lássék, s amint teheti, kibújik alóla. Ez az írás a városi mentalitást figurázza ki. A természettől eltávolodott, elkényelmesedett ember számára nincs visszatérés a szülőföldre, mert az már csak nyűg, kényelmetlen kötelesség.

Mindenható, örök szeretet

Az első történet a tiszteletes asszonya minden szeretetét a hívekre pazarolja, gyermekeinek semmi nem jut belőle. A fejezetben szó esik még a teológiai és orvosi egyetemek hallgatói által elkövetett öngyilkosságokról, a teológusképzéséről és finanszírozási kérdésekről. Az egyház szolgái is csak emberek, ennélfogva gyarlók. Az írónő nem tör pálcát felettük, ezt az olvasókra bízza.

Utazások a katedra körül

A kedvenc fejezetem. Egyrészt, mert nekem is tanítóság a szakmám, másrészt ez is kellemes emlékeket idéz. Ildikóval – sajnos – egyetértek abban, hogy a pedagógusi szakma leértékelődött. Ma, amikor gyerekek százait azzal indítják iskolába, hogy: „aztán nehogy szót fogadj annak a hülye tanárnak…” nehéz odaállni a katedrára, és nem csupán oktatni, de nevelni is a nebulókat.

Az írónő ismét saját emlékeit kezdi feleleveníteni. Az erdélyi magyar nyelvű oktatás visszásságait olvasva rájövök, mi itt az anyaországban valamiféle szelektív vakságban leledzünk. Hisszük, hogy odaát minden idilli, a valóságban azonban fura dolgok történnek.

A tanítók – Tamási Erzsébet és Leviczky Istvánné Lili néni – visszaemlékezései elmúlt viszonyokat festenek elénk. Békebeli életképeket, nélkülözéssel teli éveket. A ma tanárai felháborítónak tartják fizetésük mértékét – Lili néni húsz hold földet és öt hold erdőt használhatott fizetség fejében. Pénzt a válság idején nem kapott. Régen ötvenes-hatvanas osztálylétszámmal dolgoztak, olykor az egész iskola egy tanítóhoz járt. A munka összehasonlíthatatlanul több volt, ők mégis nosztalgiával emlékeznek az aktív évekre, a nehézségekre.

Szó esik még a mese hatalmáról, és a siker feldolgozásának tanításáról, valamint egy érdekes elmélkedést is olvashatunk a mesék pálfordulásáról, mely a tévé, benne a rajzfilmek megjelenésével hozható összefüggésbe. Manapság a látványra építenek, leírhatatlanok, ezáltal olvasni sem lehet azokat.

Művészportrék

Ennél a fejezetnél nem emelnék ki egyetlen riportalanyt sem, habár a nevek igen hangzatosak. A véletlen játékának tudom be, hogy a megszólaltatott művészek fele zongoraművész, zenész.

„Józsi bácsi a templomi orgonista panaszára – miszerint nehezet kell gyakorolnia a vasárnapi misére, ahol a megyéspüspök is jelen lesz – annyit mondott:

– Gyűjjék ki a szántásba, oszt kapájjon egész nap. Az nehéz! Mer’ mi nehéz az orgonyálásba’? Csak nyomkonnyi köll a billyentyüket…

Erre az orgonista: – Józsi bácsi! Az orgonyálásnál nem mindegy, milyen sorrendbe’ nyomkonnya azokat a billyentyüket! Az külön tudomány!” – mesélte nagyanyám az egykor elcsípett beszélgetést.

Bizony, tényleg az! Nem mindenkiből válhat művész. Számtalan, gyakorlással eltöltött év után még mindig folyamatosan gyakorolnia kell egy művésznek, és más, rajta kívülálló körülmények is nehezíthetik az életét. Egy zongorista például nem viheti magával a hangszerét, mindig a helyben fellehető zeneszerszámon kénytelen koncertezni. Ez nem mindig egyszerű, hiszen nincs két egyforma zongora, ahogy két egyforma zongorista sem.

Nem minden művész áll meg egyetlen művészeti ágnál. A bemutatottak között akad, aki többféle tevékenységben is jeleskedik, az írás mellett rajzol, vagy fest. A gyakorló művész olykor, a megélhetés érdekében, kénytelen lealacsonyodni egyszerűbb, hétköznapibb tevékenységekhez.

Fricska

A Százezres magántartozás, Az angolvécé használatának buktatói és a Húsvét – alulról a sors szeszélyes, nem ritkán értelmetlen játékai.

Wass Albert, a látó ember

Wass Albert életének és munkásságának kutatása Balázs Ildikó egyik kedvenc témája. Ebben a fejezetben, elsőként, Wass Aliz (az író rokona) szemével láthatjuk az irodalmárt. A második cikk Wass Albert írói világával foglalkozik. Ezúttal a humoros oldalát veszi górcső alá. Még azt is megtudhatjuk, miért kellett a név elején W-re változtatni V-t (németül kiejtve nagy derültséget okozott a magyar főurak körében).

Olvashatunk még szemelvényeket az Amerikában elhunyt író magyarságtudatáról. Az utolsó publicisztikában Balázs Ildikó a Wass Albert-díj átvételét követően azt boncolgatja, mi lehetett az író titka.

A kötet, magvas mondanivalója mellett, érdekes olvasmány. Elgondolkodtató, olykor kellemesen bizsergető, máskor vérforraló. Balázs Ildikó mestere a szavaknak. Takarékos stílusban ír, jól megválasztott kifejezéseivel kerek történeteket mesél el. Általában a csendes szemlélődő pozícióját foglalja el, ritkán mond véleményt. Láttat, adatokat sorol, következetesen vezeti az olvasót az origótól a végpont felé. Az utolsó lépést az olvasónak kell megtennie. A történeteket kötelező továbbgondolni, csak így tehetünk pontot a végükre.

Az író honlapja