Hogyan készülnek a regényeim?  


Mielőtt belevágnék annak a fontos témának a tárgyalásába, miként is írom a regényeimet -  hálám jeléül egykori tanítóimnak -, kicsit visszakanyarodnék az iskolához. Csak hogy lássák, mit nem értek el nálam áldozatos, fáradságot nem kímélő munkájukkal.

Talán még emlékeztek a fogalmazásórákra, ahol a tanító nénik nem győzték hangsúlyozni: a fogalmazás első lépése a jó cím kiválasztása (természetesen a jó téma már adott). A címnél fontos, hogy előreutaljon a tartalomra, rövid és tömör legyen, ugyanakkor figyelemfelkeltő is.

A második legfontosabb teendőnk a munkaterv elkészítése, vagyis a vázlatírás és jegyzetelés, vagyis a cselekmény pontos meghatározása. Vagyis... nem tudom, ti hogy voltatok ezzel, én itt kezdtem ráunni az egészre.  

Ezután következhet a kidolgozás, nevezetten a bevezetés - tárgyalás - befejezés ármasa. Ezt már valamivel jobban élveztem...

Ebből is látszik, hogy minden szabálygyűlöletem ellenére lassan megbarátkoztam a módszerrel. De ennyit a tananyagról, lássuk, hogyan alkalmazom a tanultakat!

Néhány szabály nagyon hasznos, például rögtön itt van a cím. Mit is tanultunk róla? Rövid, tömör, előreutaló és figyelemfelkeltő. És persze ez az első, amit leírunk.

Ez elég gyakran eszembe szokott jutni, főleg amikor már nagyon unom a dokumentumtárban a rengeteg első sor szerint elmentett állományt. Ahelyett, hogy azt látnám: Bádogvár 908 kB, sokáig ez jelent meg: Ez az első em... Ugye ez rövid, tömör, előremutató, na és roppant figyelemfelkeltő. Az én figyelmemet mindenesetre felkeltette, hogy ez vajon melyik írás is?

Ezután következik a vázlatírás. Valahol azt olvastam, hogy legjobb előre meghatározni a fejezetek címeit, vagy legalább beszámozni őket, majd mindegyik fejezethez jegyzeteket kell készíteni. Ennek legértelmesebb módja, ha fejezetenként nyitunk egy dossziét, vagy legalább néhány üres oldalt hagyunk a jegyzetfüzetben, hogy az ötleteinket oda lehessen írni, ahová tartoznak. Ha megvan a helye, mindent írjunk le, ami a témában eszünkbe jut. Azokat a háttérinformációkat se hagyjuk ki, amiket egészen biztosan nem fogunk beleírni a regénybe!
Ez a fajta vázlat nagyon sokat segíthet, különösen, ha elakadtam egy résznél. Csak előveszem, átolvasom, és máris mehetek tovább.

Egyszer én is írtam egy regényhez... Hűen követtem, egészen a második pontig. Amikor a tizenkettedik környékén elakadtam, elővettem a vázlatot. Ellenőriztem, és a második pontig tökéletesen stimmelt is. A harmadik helyén a hetedik állt, a többi meg egyáltalán sehol. A történet új síkra terelődött, míg az eredeti olyan mélyre süllyedt, mint a Titanic. Azóta kb. tizenöt év telt el, és vázlat ide, vázlat oda, a regény eddig még nem íródott meg.

Bevezetés - tárgyalás - befejezés. Szép hármas, és ha azt akarom, hogy legyen valami értelme a munkámnak, ezt feltétlenül be kell tartanom. Tartom is...

Bevezetés.
Itt kellene a témát felvetnem, de csak röviden...
Nálam a téma felvetése egy évvel ezelőttig körülbelül azt jelentette, hogy megjelenik egy fontos szereplő, és vagy azonnal megtörténik az ESEMÉNY, vagy azonnal kezdetét veszi a drámai események láncolata, amely véget sem ér az utolsó oldalig. Vagyis nálam a bevezetés a tárgyalás eleje is volt egyben.
Mára annyit változott a bevezetés, hogy valóban bevezetés lett, van, amikor elüt a történet többi részétől. Legtöbbször a regény fő vonulatát megelőző eseményeket, helyzeteket tartalmazza. Ez annyiban veszélyes, hogy az olvasót nem ragadja el azonnal a cselekmény.  


Tárgyalás.
Itt csupán szabadon ki kell fejtenem a "bennem élő valóságot", ezzel tényleg nem lehetne semmi bajom...

Csakhogy amikor általában nekiülök egy új regénynek, mindössze a két végpont - a kezdet és a befejezés áll készen a fejemben. Nagyon ritka az, ha legalább nagy vonalakban ismerem a cselekményt.

Másoknak biztosan bejön, de nekem még soha nem sikerült olyan vázlatot írnom, amit használni is tudtam volna. Hiába jegyeztem le a főbb történéseket, nem láttam át a köztük lévő kapcsolatot, de ha mégis megértettem valamit, akkor meg nem láttam értelmét a további munkának, hiszen már ki volt találva...

A téma kifejtése nálam úgy működik, hogy adva van egy kezdőpont - mint már említettem -, amit jó előre kigondolok. Ez általában hónapokkal, sőt gyakran évekkel azelőtt megtörténik, hogy nekiülnék az új regénynek. A hónapok, évek alatt ezerszer megrágom, átfogalmazom, míg végre elfogadhatónak látszik. Akkor kapom a billentyűzetet, és gépelni kezdem.

Mire a gépelésre kerül a sor, többnyire már motoszkál valami a fejemben a történetből is. Ez azonban nem azt jelenti, hogy pontosan tudom, mi fog történni és mikor kerül rá sorra a lapokon! Ez leginkább ahhoz az állapothoz hasonlít, amit Lo Hai (Támadás, előkészületben) érzett az idegen lény összefüggéstelen emlékeit vizsgálva.

Kavarog a fejemben nyolc-tíz éles jelenet, amit nem szeretnék kihagyni, és pár érzés, amit szintén meg szeretnék írni. Ezen kívül ott a rengeteg benyomás, ami naponta ér, valamint több furcsa karakter, akiket érdemes volna megörökíteni. És végül ott vár az utolsónak szánt jelenet, amellyel mindent megmagyaráznék, vagy tovább növelném a homályt, ahogy éppen a mese megkívánja.

A készülődés hónapjaiban a jelenetek és a karakterek folyamatosan gyűlnek, az érzések általában ezek hatására alakulnak ki bennem. Mégis, amikor leülök a gép elé, még csak egy alaktalan massza az egész. Olyan, mint a tálban kelő tészta. Nem tudni, hogy finom lekváros bukta sül ki belőle, vagy agyonégetett széntömb.

A kidolgozás során először leírom és helyükre teszem a kigondolt jeleneteket. Igyekszem abban a  sorrendben haladni, ahogy az olvasóm halad majd.

Előfordult már, hogy nagyjából kész mesét írtam le, de még ilyenkor sem tartottam semmit a fejemben. Ezért fordulhatott elő, hogy ha megkérdezték, mit írok éppen, és hol tartok, nem mindig tudtam válaszolni, mert a már leírtak helyett az előttem álló jelenetre koncentráltam.  

Általában az esti órákban szaporodik a történet, másnap délelőtt inkább az előző napi munkámat olvasom vissza. Azonnal javítom is stilisztikailag, tartalmilag, formailag, stb. Ilyenkor rövidülnek le az este nyögvenyelősen íródott bonyolult körmondatok, magyarázódnak meg a hősök cselekedetei, vagy éppen törlődik a semmitmondó cselekményrészlet.

Ezután két-három napi munkámat olvasom át egyszerre, így azt is látom, mennyire kapcsolódnak egymáshoz a jelenetek. A javítás során hangosan olvasok fel, mert így jobban kirínak a durva hibák.

Ahogy szaporodnak az oldalak, úgy születnek az új ötletek. Ha ezek belekerülnek a történetbe, akkor azonnal, minden lehetséges ponton beleírom, nehogy később elfelejtsem. Még így is gyakran kimarad valami...

A délelőtti javítás során gondolom végig, hogyan folytassam. Számba veszem a lehetőségeket. A túlságosan egyértelmű történéseket igyekszem kerülni, mert ettől szokványos, sőt talán unalmas is lenne.

Befejezés
A befejező jelenet leírása ezek után olyan kellene legyen, mint egy jól megérdemelt jutalom, hiszen ezt gondoltam végig a legtöbbször. Mégsem ilyen egyszerű a dolog.

Heteken át együtt éltem a témával. A szereplők már szinte a barátaim. Úgy mozgok a helyszíneken, mintha a saját lakásomban járnék. Minden regényem utolsó jelenetének leírása egy életszakaszom lezárása is egyben. Olyan, mintha egy hosszúra nyúlt nyaralás érne véget.

Nagyon nehéz lezárni egy jó fejezetet az életünkben, számomra ugyanilyen nehéz leírni egy regény végét. Jól mutatja ezt a Támadás-trilógia írására fordított idő is: az első két rész első leírata nyolc, illetve hat hét alatt készült el, míg a harmadikkal még mindig nem végeztem, pedig majd 2 éve íródik.

Néha előfordul az is, hogy nem tudom, mivel lenne a legjobb befejezni egy regényt. A legnehezebben eddig a Bádogvár befejezése született meg. Hosszas vívódás, és vagy kilenc kitörölt jelenet után választottam Jori Hansen hazatérésének óráit.

Általában véve elmondhatom, hogy a befejezés nálam a tárgyalás befejezése is egyben.
Az írás során sokszor van szükségem tudományos adatokra. Rendszerint a meglévő tudásomra támaszkodom, de még mielőtt bármit is leírnék, alaposan ellenőrzök mindent. Természetesen nem tudhatom, hogy a Fornax bolygói valóban léteznek-e, és ha igen, miként néznek ki. Amit megfelelő tudás híján nem lehet ellenőrizni, az a fantáziám terméke.

Tíz-tizenöt oldalanként segítséget hívok, átolvastatom valakivel az addig leírtakat. A további terveimet is felvázolom neki, és ha az olvasóm szerint mehet, nekilátok a következő részletnek.  

Ha készen vagyok az utolsó jelenettel, pár hét pihenő következik. Egy-két hónap elteltével egyszerre átolvasom az egészet. Ezután részleteiben újra átolvasom, és javítom, ahol szükséges. Ez sokszor három-négy hétig is eltart. Újabb pihenő után ismét javítok, ezután kinyomtatom a kész regényt, és átadom pár embernek tesztelni. Az ekkor kapott észrevételek szerint újra javítok, aztán kijelentem, hogy készen vagyok.

Nagyon bosszant, ha ezután még mindig találok hibát... eddig még mindig találtam, és miért ne találnék, hiszen ember vagyok!

2009. január

A fenti összegzés óta elkészült a Támadás-sorozat három része, de ahogy az szokott lenni, nem az eredeti tervek alapján. Azóta a sorozat első része meg is jelent, a második rész javítás alatt áll, míg a harmadik megbukott egy pályázaton.