Vedd meg itt!

Fura, hogy nem emlékszem a kisregény első 60 oldalának megírására, legfeljebb pár foszlányra. Arra viszont igen, hogy mi vitt rá, hogy képernyőre vessem.

2006-ban végre bevezették hozzánk az internetet. Gyorsan belopta magát a szívembe, hiszen egymás után kínálta fel az érdekes cikkeket, képeket, fórumokat, és létezett itt akkoriban egy Virtus nevű újság is, amit a felhasználók maguk írtak. Abban az évben számolatlan órát töltöttem szörfözéssel, rengeteg dolognak utánanéztem, köztük a környezetszennyezésnek. Addig csak a tévéből és a ritkán kezembe kerülő magazinokban olvashattam róla, akkor szinte rám ömlött. Volt mit feldolgoznom.

Egy éjjel furcsa álomból ébredtem: egy asszony mindkét oldalán egy-egy gyerek, egy fiú és egy feleakkora kislány. Hirtelen katonák rohannak ki az egyik mellékutcából, mindenkit legyilkolnak, a család meg csak áll a tér sarkán, a félelemtől megkövülten. Ez a kép indította el az ötletek áradatát.
Ha jól emlékszem, még aznap este megírtam az első epizódot, majd a következő 3 hétben az első 60 oldalt. Minden pillanatban ez járt a fejemben, mint egy rossz horrorsztori. Félelem, reszketés, rémület, pánik - ezek maradtak meg utólag. Az, hogy hogyan írtam, mi volt a legfőbb mondanivalóm, eltűnt az elmém végtelenjében. Az is, hogy miért hagytam félbe.

Akkor már túlvoltam az első három regényemen, és új téma után kutattam. A már említett Virtus újságba hetente tettem fel a kész regények darabjait. Az elsőt még kevesen olvasták, a másodikat annál többen, a harmadik pedig közönségkedvenc lett. Épp kezdtem kifogyni az új részekből, amikor bevillant ez a kép, és egy szuszra megírtam a kisregény felét.

Valószínűleg örökre a fiók mélyén maradt volna, ha nem kezd nyaggatni a barátnőm, mára szerkesztőm, hogy mutassam meg, min dolgozom. Persze, éppen semmin nem dolgoztam, élveztem a dicsőséget és a semmittevést. Ekkor találtam meg a félkész írást. Már nem is emlékeztem rá. Visszaolvasva éreztem, hogy ez így jó, már csak be kell fejezni. Annál is inkább, mert közben találtam egy pályázati honlapot, ahol el is indítottam az első részeket. Ez is kényszerített, hogy befejezzem. Az olvasók is gyűltek rá, imádták, tehát nekik is tartoztam ennyivel.

Hétről hétre, egy másik regénnyel párhuzamosan született meg a befejezés. Ezt írtam délelőtt, a másikat délután. Mindkettőnek megvolt a maga olvasótábora, természetesen elég nagy átfedéssel. Abban az időszakban megtapasztaltam a népszerűséget, még ha csak egy egészen kis közösségben is (úgy 1000-1500 emberről beszélek).

Nem tudom, milyen hatással van az olvasókra, én mindig reszketek, ha visszaolvasom az Epizódokat. Így is írtam a második felét. Gyanítom, hogy az első résznél is sokkot kaptam, ezért emlékszem rá ennyire homályosan.

A szereplők egymás után kúsztak be a történetbe. Először a család és az üzlettulajdonosok, egy másik család, majd sorban a többi menekült. A nemzetközi nevekkel igyekeztem hangsúlyozni, hogy a történet kezdetére eltűntek a népek közti különbségek, a városban mindenki városlakó, senkinek nincs saját népe, identitása. Még a két kínai szereplő sem tűnik ki, talán csak Mey, a páros nőtagjának helyzete rendhagyó a megjelenésükkor.

Habár a történet elején még mindannyian egyformák, lassan megmutatkoznak a különbségek, mindegyik ért valamihez, amihez rajta kívül senki más. Bármennyire fojtogató odakint a helyzet, lassan bízni kezdenek a jobb jövőben. A szörnyűségek ellenére az optimizmus áthatja a történetet. 

A sarokház, mint helyszín a legjobb választás az égig érő városban, a lakók több irányban tudják követni az eseményeket, amikben nincs hiány. Mindig történik valami szokatlan, valami nyomasztó. Alig oldanak meg egy problémát, például az élelem kérdését, máris jön egy újabb, ugyanis úgy látják, mintha a szemközti házban is lennének túlélők. 

A történet feszességének oka, hogy először blogregényszerűen jelent meg, tehát minden rész végére kellett valami, ami a következő fejezetre visszacsalta az olvasókat.

A végkifejlet az olvasók egyik felének nem jött be igazán, a másik felének nagyon is tetszett. A befejezésben az élethez való hozzáállásom mutatkozik meg. Itt most nem írom le, mert aki elolvassa a könyvet, annak elspoilerezem az utolsó epizódokat.

Büszke vagyok rá, hogy ezzel a kisregénnyel nívódíjat nyertem. A pályázat elbírálói egyetemi irodalomprofesszorok voltak, akinek tetszésnyilvánítása óriási meglepetés, ugyanakkor az eddig kivívott legnagyobb dicsőségem.

Vedd meg itt!